Vadkapitalizmusunk hajnalán burjánzott el vidékünkön az exim, impex, comprod, prodcom s ezeknek különböző, nem túl fantáziadús variációi és kombinációi. Ez a visszás névadási gyakorlat az akkori vonatkozó jogszabályok túlbuzgó értelmezésében gyökerezik: a norma javasolta, hogy a cégek megnevezése lehetőleg tartalmazza fontosabb tevékenységi területüket is.

Hogy nem lett mégsem minden cég impex és prodcom, annak köszönhető, hogy nem mindenki tette magáévá a kereskedelmi és iparkamara akkori vezetőinek ajánlását, és „fogyasztható” nevet adott cégének.

Mindez a kozmási burgonyaértékesítési szövetkezet csomagológépének üzembe helyezése kapcsán jutott eszembe: az alcsíki gazdák összefogásának eredménye a Burgocom Ciuc nevet viseli. Az előbb vázolt névadási gyakorlatot szem előtt tartva a Burgocom Ciuc megfejtése: Burgo=burgonya; com=kereskedelem és Ciuc=Csík (netán Alcsík). Ezt mi, magyarok értjük, mert tudunk valamelyest románul. A román burgonyavásárló érti a com és a Ciuc jelentését, de bizonyára nem sokat tud kezdeni a burgo-val, neki nem ugrik be róla a pityóka. Ő inkább azt értené: Cartofcom Ciuc. De ez se szebb semmivel, mint a Burgocom Ciuc. Sajnálom, hogy egy ilyen szerencsétlen névadással rontják a képét, a megítélését, az arculatát egy olyan remek és példamutató kezdeményezésnek, mint az alcsíki burgonyaértékesítő szövetkezet. Olyan ez, mint a fehér damaszttal, meisseni porcelánnal, ezüsttel terített asztalon a csizma: nem illik oda. Képzeljünk el a terméken egy olyan címkét, amelyen az áll, hogy Burgocom Ciuc, alatta meg netán a Székelyföldi termék, netán a Székelyföldi márkanév is szerepel. A kettő semlegesítené egymást.

A névadás önismeretünk, önértékelésünk mutatója. S a névadásnak, így a vállalkozásneveknek is, sajátos magyar hagyományai vannak. E hagyományok alapján lehetett volna a vállalkozás neve: Első Csíki Burgonyaértékesítési Szövetkezet. Vagy Alcsíki Burgonyaértékesítési Szövetkezet. Nem egyedi ez a név, számos székelyföldi vállalkozás visel hasonló elnevezést. Az üzleti életbe még nem, vagy csak kis mértékben vonult be az anyanyelv: kevert nyelven beszél a könyvelők többsége, nem is biztos, hogy megértenék egymást magyarországi kollégáikkal; a székelyföldi cégek által gyártott termékek többségének kereskedelmi nevéből nem derül ki, hogy székely – azaz magyar – termékről van szó, s már olyannal is találkoztam, hogy magyarországi tulajdonban lévő cég román nyelven kívánt magyar lapban hirdetni.

Tehát magyar létünk megélése nem kellene a fél téglával való mellveregetésre, a himnusz részegen való éneklésére szűküljön, magyarságunk megélése mindennapjaink része kell legyen. Többlet-erőfeszítést igényel, de csak ezáltal maradhatunk meg magyarnak egy idegen környezetben. S ennek része az is, hogy cégeinknek magyar nevet adunk, termékeinknek szintén. Ez nem jelenti azt, hogy el kell szigetelődnünk, csupán annyit jelent: úgy növünk fel a környezet elvárásaihoz, hogy közben nem adjuk fel önmagunkat.

Tudom, a név nem annyira fontos, mint az, amit takar. De azért nem árt, ha ilyen apróságokra is figyelünk.

Sarány István